Petõfi Sándor: Beszél a fákkal a bús őszi szél...

- előadja: Mádi Szabó Gábor-

Beszél a fákkal a bús õszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van az idõ, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes szendergõm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betûje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentõ leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Vérpanoráma leng elõttem el,
A jövendõ kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

(Koltó, 1847. szeptember)

Petőfi Sándor: Világosságot!

- előadja: Bánffy György-

Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedõn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?...
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy õ csak egy gyürûje
Az óriási láncnak,
Melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal? –
Hány volt, ki más szivébõl
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivébõl,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljõ-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az átalános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha ugy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimúl,
Mint a kõ, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetõt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá...
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kigyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerõzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –
(Pest, 1847. március.)

Balassi Bálint: Bocsásd meg Úristen

- előadja a Misztrál együttes -

Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
Könnyebbítsd lelkem terhét!

Az én búsult lelkem én nyomorult testemben
Tétova bujdosik, mint madár a szélvészben.
Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett,
Akar esni kétségben.

Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
De bűnei miatt nem mér elődbe menni,
Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér,
Színed igen rettegi.

Semmije sincs néki, mivel elődbe menjen,
Mivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
Nagy alázatosan méltó haragodban
Tégedet engeszteljen.

Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal!
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Inkább hadd dicsérjen e földön éltében
Szép magasztalásokkal!

Romhányi József: A róka és a holló

- előadja a Misztrál együttes -

A Róka és a Holló
(téma és variációk)

Róka és a holló,
Megírta Aesopus.
Mindannyiunk elôtt ismerôs ez opus.
Mégis elismétlem e témát pár szóval,
Majd megtoldom néhány variációval.


A TÉMA

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán,
Csôrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván.
Arra kószált búsan a ravaszdi róka,
Ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta.
Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve,
Felujjongva tört fel mohó gyomornedve.
És szólt álnok bájjal:-tollad ó be ékes,
Hogy madárkirály légy , régen esedékes !
És és a neved, ,, HOLLÓ ``, oly olvadó-omló.
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.-
A dicséret szép szó, ámde a bírálat
Már olyasvalami, mit ki men bír állat.
gy hát a holló, hogy meggyôzze a dôrét,
Vad rikácsolással tátotta ki csôrét.
A sajtja lehullott, erre várt a róka,
Ezúttal elnyerte tetszését a nóta.

ELSÖ VARIÁCIÓ

A róka szájában egy jó darab rokfort.
Megette a felét, de már az is sok volt.
Komoran ült ott fenn a holló a hársfán,
S megakadt a szeme mesebeli társán.
Nosza ô is rögtön ravaszkodni kezdett,
Fondorkodott, tervelt, s az eredmény ez lett:
Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét,
Megadta a sors a sajtszerzés esélyét.
És máris megszólalt, cifra ódon módon:
-Ó, rókám ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom!
Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád,
Le is nyúzzák rólad, mielôtt megunnád,
Mégis tekintélyed csorbítja a szégyen,
Hogy hangod megcsuklik fenn a magas CÉ-ben.
Rókánk e sértésre tágra tátva száját,
Cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát.
De meg kell jegyeznem errôl az esetrôl,
Hogy a sajt a fára azért nem esett föl.

MÁSODIK VARIÁCIÓ

Fenn csücsült a holló, falt sok pusztadôrit,
Annyi maradt mégis, majd lehúzta csôrit.
Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
De már falánk gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,
- Brr, még egy sajt ! - Morgott. - Vigye el az ördög !
- Hogy vagyunk ? - Szólt oda a holló ásítva,
S a sajtja lehullott a selymes pázsitra.
- Fujj, vidd el ! - Nyöszörgött undorral a róka,
S amit tett, azóta nevezték el róla.

HARMADIK VARIÁCIÓ

Éhesen gubbasztott hollónk a hárs ágán,
S töprengett az idôk változandóságán.
Éppen arra kószált a bús, sovány róka.
Sajtlikat sem evett húshagyókedd óta.
Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott:
- Mit ér ravaszságom, ha neked sincs sajtod ?
- Nincs - felelt a holló. - Rég nem ettem sajtot,
Viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod.
Tudom kedvedre volt múltkor is az ének.
- Sajttal !- Szólt a róka. - gy kell a fenének !...

NEGYEDIK VARIÁCIÓ

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán.
Csôrében trappista hivalkodott sárgán.
Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet
Megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett.
Szólt hát álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
Hogy primadonna légy, régen esedékes !
És a neved ! Hallga, hogy leng lágyan : HOLLÓ !
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
De hiába várta a ravaszdi róka,
Hogy sajtesôt hullat majd a holló-nóta.
Mi volt eme nem várt, különleges, ritka,
Szerény, józan, okos hallgatásnak titka ?
Nem hajszolta dicsvágy ? Sem nagyzási hóbort ?
Nem !... Az igaz viszont, hogy fehér holló volt...

Ady Endre: Az Úr érkezése

- előadja a Misztrál együttes -

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

József Attila: Csend

- előadja a Misztrál együttes -

Riasztó, mint a fölmorajló tenger
És mint a végtelen hó épp olyan.
Álarca mélyén bús Halál rohan -
Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe.
A szívem hallgatom - kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét,
Pedig de jó, ha ver és nincsen vége.

Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
És jaj süpped alattam a talaj,
De bennem még ellentállás szaval,

De fülemet betömte. - Ó, mi vár még
Reám, ki immár néma, hangtalan.
- Fejem lehajtva megadom magam.