Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje

- diafilm Szabó Gyula hangjával -


- Szabó Gyula előadásában -

Mátra alján, falu szélén,
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbeveszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya,
mellébúvik a zugolyba,
tanultak ok emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őz-bálba.
Vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzávaló kedve.

Barna szeme bús szomorún,
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak,
játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza gida pajtás!"

Könnybelábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága,
őz testvérkét haza várja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő.
Harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kis gidája visszanéz-e?

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fennterem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen,
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon rét, kicsi csalit!"
S mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul.
Lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kis gidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen,
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja,
kis gidácska, meg az anyja,
álldogál ott, beereszti,
szíve dobban, megismeri:

Őz-mama lett a kis gida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba.

Hogy szemével kérve-kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
eltűnik az éjszakába.
Gida lábát két kezébe,
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egy-kettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire a tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji faluszéle,
kapuban ül öreg néne.
Nincs egyedül, mért is volna?
Ha fúj, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét és azóta,
így nevezik: őz-anyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya,
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban,
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is őz-anyóka.

Mátra alján, falu szélén,
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
mese őrzi arany szívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre,
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle.